Lássuk be, a rossz fiúkra bukunk. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk, mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak, kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk, nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott, csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell, akikért biológiai óránk robban, akiket kerülünk, mégis beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk, a jó fiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de valahogy nem ilyet akarunk, legalábbis nem készen. Szóval rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen hatásunkra és maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat... Csoda, hogy szegény jó fiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket, csak mi őket. Ördögi kör ez. Lassan jobban értem a férfiakat, mint a nőket...